2. fejezet

Kicsit ideges voltam nem tudtam, mit vegyek fel. Úgy döntöttem, mivel jó idő lesz, holnap felveszem kedvenc kék pólómat és fekete farmeromat, mivel fázós vagyok, és koratavasz volt a kabátomat is oda készítem, és lefeküdtem.

Másnap délután egy órakor jött értem David.

Gyönyörű szép házuk volt kívül- belül. Az ablakokban gyönyörű, színes virágok nyíltak. A bejárati ajtó egy kicsi folyosószerűségbe vezetett, itt letettük a kabátot. Innen a konyhába értünk, ahonnan két ajtó nyílt az egyik a mosdó a másik pedig a nappaliba vezetett. Bementünk a nappaliba itt három ajtóba botlottam, az első a szüleinek a szobája, ugyan azon a falon az ő szobájának ajtaja volt, csak az a sarokban, mellette egy másik mosdó. Bementünk David szobájába, ahol gyönyörű szép rend fogadott. Egy kicsit szégyelltem is magam, hogy én lány létemre milyen rendetlen vagyok, most is a szobám olyan, mint ahol bomba robbant… Ha haza érek rendet fogok rakni.... Gondolataimból David zökkentett ki.

- Lenne még pár kérdésem, ha nem gond.

- Nem gond. Nyugodtan kérdezz.- mosolyogtam rá.

- Mondd csak, te hiszel a vámpírok létezésében?- kérdezte, mire én egy kicsit meglepődtem.

- Hát igazság szerint még nem gondolkoztam el rajta, de ha a mondákat, legendákat és egyéb történetekből indulunk ki, akkor kell lennie valamilyen alapjuknak. Szerintem, ha a mai világban nem is, de régen léteztek, és azt sem tartom kizártnak, hogy most is köztünk járnak, csak nem tudunk róluk.

- Korrekt válasz, és én is ezt válaszoltam volna.- mosolygott.- És a vérfarkasokkal hogy állsz?

- Hát a vérfarkasok létesésében erősen kételkedem, de nincs kizárva, hogy ők, vagy azok is léteznek. Ezt nem tudom.

- Értem. Én inkább bennük hiszek jobban. Nem tudom, hogy miért.

Vajon miért érdekli David-et, hogy hiszek-e ezekben a lényekben? Mindegy annyira nem is fontos. De az tény, szerintem, hogy vámpírok igen is vannak, csak nem tudunk róluk. Szerintem, ahogy az Alkonyatban is, valóságban is vannak „vegetáriánus” vámpírok, ha kevesen is, de vannak. David is elgondolkozhatott valamin, mert nem kérdezett mást. Ezúttal én törtem meg a csendet.

- Mondd csak, ha választhatnál mi lennél vámpír, vérfarkas, vagy ember maradnál?

- Hát nem tudom. A vámpírokban az nem tetszik, hogy embereket ölnek, hogy ők ne szomjazzanak, a vérfarkasok csak azért nem szimpik mert rondák és a telihold befolyása alatt állnak, embernek lenni, meg azért nem jó, mert egy nap meghalunk, és lehet, hogy az az egy nap holnap lesz. Nem tudom, talán vérfarkas lennék, ha figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy rondák tetszik, hogy gyorsak, erősek és nem kell embert ölniük. És te mit választanál?

-  Hm, én inkább vámpír lennék. De ha van rá mód nem ölnék embereket. Megoldanám valahogy a dolgot.

- Értem. Akkor, ha mindketten azzá változnánk, amik szeretnénk lenni ellenségek lennénk… - állapította meg csalódottan David.

- Sajnos igen. De nekem nem számítana. Szeretlek, és akkor is szeretnélek.

- Tényleg? Ez igazán jól esik. Édes vagy. Amúgy engem se zavarna a dolog. Mert én is nagyon szeretlek.

Sokáig beszélgettünk még. Egymás után tette fel a kérdéseit én pedig válaszoltam, persze ő is elmondta a rá vonatkozó választ saját kérdéseire. Ez így ment egészen addig, míg meg nem szólalt a telefonom. Felvettem. Anya volt az, hogy jó lenne, ha hazamennék, mert keresnek valamilyen halaszthatatlan ügyben.

- Sajnálom David, de mennem kell. Anya hívott, hogy menjek, mert valakik keresnek, valamilyen halaszthatatlan ügyben- mondtam homlok ráncolva.

- Értem. Hazaviszlek. És ne ráncold a homlokod!- szólt rám David.

- Bocsi, és köszi!

- Nincs mit- mosolygott rám és egy puszit nyomott a homlokomra.

Amikor a házunkhoz értünk a kocsiban még megcsókoltam, majd megköszöntem a napot és kiszálltam, majd bementem a házba. Bent üres nappali fogadott, ezért bementem a konyhába. Ott volt anya és apa, senki más. Furcsa volt az egész.

- Sziasztok! Akik kerestek már elmentek?- kérdeztem, majd apa anyára nézett és ezt mondta.

- Drágám, Te mondod el neki. A te agyament ötleted volt- nézett apa anyára.
Na ez már nagyon gyanús volt, és átverés szagát éreztem a levegőben.

- Sajnálom Ashley, de nem keresett téged senki vagy is igen de nem az akire gondoltál. Drágám hívd le légy szíves.- szólt anya apának.

- Már lent van.- válaszolt apa.

- Elmondaná végre valaki, hogy mi folyik itt?- kérdeztem egy kicsit mérgesebben, mint akartam.

Ekkor a bátyám Daniel lépett be a konyhába és minden mérgem elpárolgott. Amint megláttam egyből a nyakába ugrottam. Majd anyuhoz fordultam.

- Miért kellett a frászt hoznod rám? Teljesen betojtam, hogy ki, és mit akar tőlem, ami halaszthatatlan - mondtam kissé durcás hangon.

- Sajnálom - válaszolt ezúttal a bátyám- az én ötletem volt. Azt hittem, hogy ha anya megmondja, hogy én jöttem, akkor nem jönnél haza. Csak azért akartam, hogy találkozzunk, mert holnap korán, már megyek is. Ez az egyik ok, a másik az, hogy oda tudjam adni a szülinapi ajándékodat. Igaz még messze van egy kicsit, de csak most sikerült szabadságot kérnem. Szóval ne haragudj, de a 16. születésnapodat nélkülem kell megünnepelnetek, és azt is sajnálom, hogy nem ismerhetem meg most a barátodat. Majd kérj tőle bocsánatot a nevemben is, hogy elraboltalak tőle.

- Jaj Daniel, tudod, hogy imádlak, és majdnem, hogy repültem volna haza, hogy találkozhassak veled. Teljesen felesleges volt ez a kis színjáték.

- Én megmondtam- szólt közbe anya.

- Biztos, hogy nem maradhatsz tovább?- kérdeztem bátyámtól reménykedve.

- Sajnálom húgi, de nem. Most sem akartak elengedni.

- Értem - mondtam szomorúan.

Későre járt, elmentem zuhanyozni. A zuhany alatt döbbentem rá, hogy nem is tudom, hogy mit dolgozik a bátyám. Mikor végeztem bementem a szobámba, felvettem a pizsamámat, és átmentem Daniel szobájába. Megálltam az ajtaja előtt, és bekopogtam. Pár perc múlva érkezett a válasz, hogy szabad. Benyitottam, ott ült az ágyon és olvasott egy könyvet.

- Mit olvasol? –kérdeztem.

- A Twilight-ot - válaszolta, majd elmosolyodott, mikor meglátta, hogy megcsillant a szemem - ha szeretnéd, olvashatom hangosan is - ajánlotta fel.

- Igen, szeretném - válaszoltam mosolyogva, és leültem mellé az ágyra.

Elkezdte olvasni és én figyeltem. Eszembe jutott, azaz időszak, amikor még pici voltam és mindig olvasott nekem elalvás előtt. Szerettem hallgatni, amikor olvasott vagy mesélt. Melegséggel töltöttek el a feltörő emlékek. Szinte már el is felejtettem, hogy miért is jöttem. -Tényleg… miért is? Jaj de feledékeny vagyok, azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy mit is dolgozik-.

- Szeretnék kérdezni valamit- szakítottam félbe.

- Hallgatlak.

- Szóval azt szeretném megkérdezni, hogy mit is dolgozol? Eddig nem tudtam megkérdezni, mert keveset voltál velünk, anyuék, meg mindig azt mondták, hogy tőled kérdezzem meg.

- Biztos, hogy tudni akarod?- kérdezte óvatosan - tudod nem szeretném ha félnél tőlem.

Erre egy szó villant be az agyamba: vámpírvadász. Persze nem gondoltam komolyan, és azt sem értettem, hogy miért pont ez jut eszembe.

-Miért félnék tőled? Nem értem, mondd csak nyugodtan, nem ijedek meg.

-Hát legyen, de anyuéknak ne mondd el, nem akarom, hogy halálra aggódják miattam magukat –suttogta, és suttogva is folytatta. Épp hogy hallottam- Vámpírvadász vagyok.

Erre teljesen ledöbbentem, kifejezetten nem azért, mert megrémített, hanem a felismerés, hogy ez a szó villant be, amikor mondta, hogy nem akar megrémíteni.

-Látod ettől féltem.- mondta bánatosan.

-N… nem. M… mármint csak részben attól, hogy mit csinálsz, inkább attól, hogy amikor mondtad, hogy nem akarsz megijeszteni, az a szó villant be az agyamba, hogy vámpírvadász. E… ez döbbentett meg.

-Értem - mondta valamennyivel nyugodtabban, de még is idegesen, hogy kitaláltam.

-Sze… szerintem megyek lefeküdni – mondtam - Jó éjt!

Majd egy puszit nyomtam az arcára és átmentem az én szobámba, hogy feldolgozzam az imént hallottakat.

 Másnap Daniel nagyon korán elment, nem volt alkalmam elbúcsúzni tőle, vagyis volt, csak aludtam, amikor bejött a szobámba és két puszit nyomott az arcomra.