6. Fejezet

2 hónappal később

Reggel, amikor felébredtem, Trace ott ült mellettem. Hirtelen nem tudtam, milyen nap van ma, de végül eszembe jutott: április 18-adika. A születésnapom holnap lesz. Vajon mikor és hogyan fogok átváltozni? Nagyon kíváncsi voltam.

-          Jó reggelt kedvesem!- üdvözölt Trace mosolyogva- És boldog születésnapot! - mondta, majd a kezembe nyomott egy dobozt. Szépen be volt csomagolva. Ezért amennyire sikerült próbáltam nem széttépni.

-          Szia! Köszönöm!- mondtam, és egy puszit nyomtam az arcára. Majd megkérdeztem:

-          Mikor és hogyan fogok átváltozni?

-          Csak azt tudom, hogy mikor fogsz. Azt sajnos nem, hogy hogyan. Hány órakor születél?

-          Hajnali 2-kor.

-          Akkor fogsz átváltozni- kis szünetet tartott, majd folytatta- Szerintem, de ez csak egy elmélet, úgy fogsz átváltozni, hogy ha az időpont előtt nem is, de utána biztosan elalszol, és már vámpírként ébredsz majd. Hogy mennyit fogsz aludni, ha fogsz, nem tudom. Hogy őszinte legyek jobban örülnék, ha aludnál…

-          Értem. Akkor majd meglátjuk hajnali kettő körül.

-          Az ajándékodat ki sem bontod?- kérdezte sértődést színlelve.

-          De. Már bontom is- mondtam mosolyogva.

-          Imádom, amikor mosolyogsz. Olyankor olyan tündéri vagy.

-          Köszönöm Trace.

Kibontottam az ajándékot, és egy gyönyörű nyakék volt a dobozban. Ezüstszínű gyöngy nyaklánc. Alig hittem a szememnek, amikor kivettem a dobozból.

-          Tetszik?- kérdezte.

-          Trace… ez… ez gyönyörű!- mondtam, majd a nyakába ugrottam és megcsókoltam.

-          Örülök, hogy tetszik. Az ajándék másik részét csak akkor kapod meg, ha már átváltoztál.

-          Rendben. Addig ezt elteszem - mondtam és elindultam a vitrin felé, majd betettem.

Nagyon tetszett a nyaklánc. Annyira, hogy majdnem elfelejtettem, hogy hajnali 2-kor vámpírrá változom. Valamilyen izgalom fogott el a gondolat után. Vártam, hogy végre halhatatlan legyek.

 A nap nagyon lassan telt. Nem találtam a helyemet sehol. Vagy legalább is nem hosszabb időre. Tíz órakor ébredtem, megreggeliztem majd felmentem a szobánkba zenét hallgattam.

Alig telt el egy óra, lementem tévét nézni. Azt alig fél óra alatt meguntam, és el is álmosodtam rajta. Így ott a tévé előtt a kanapén aludtam másfél órát. Amikor felébredtem, kimentem egy kicsit levegőzni, hogy kiszellőztessem a fejemet. Utána úgy döntöttem, hogy felmegyek a szobámba, és olvasok valamit. Előszedtem az egyik kedvenc könyvemet és elkezdtem olvasni. Végre találtam valamit, ami több mint 2 és fél óra hosszáig lekötötte a figyelmemet. Amikor meguntam lementem Tracehez. Ott ült az asztalnál gondolataiba merülve. Körülbelül 10 másodpercbe telt mire észrevette, hogy ott ülök vele szemben. Furcsa volt. Aggódtam, érte, nem tudtam mire vélni hallgatagságát. Úgy döntöttem, hogy megkérdezem, miért vág ilyen szomorú képet.

-          Trace…- kezdtem- valami baj van?

-          Nincs semmi. Miért?

-          Csak azért kérdezem, mert olyan hallgatag vagy ma, és olyan szomorú képet vágsz, hogy azt hittem valami baj van. Azt látom rajtad, hogy valami nyugtalanít. Meg akarod velem is osztani? Vagy inkább hagyjalak magadra?

-          Majd később elmondom, addig légy szíves hagyj magamra - mondta, de úgy, hogy most már tényleg nagyon aggódtam érte, de magára hagytam. Még egyszer visszapillantottam rá, majd elindultam felfelé a lépcsőn a szobánkba. Leheveredtem az ágyra, és próbáltam megnyugodni, de nem ment. Egyre csak az járt a fejemben, hogy mi lehet az, ami ilyenné tette szerelmemet… Úgy döntöttem, hogy jobb lesz egy kicsit kikapcsolni az agyamat, agy bekapcsoltam az mp3 lejátszómat, és zenét hallgattam. Egy és fél óra múlva feljött Trace. Egyből kikapcsoltam az mp3 lejátszót, és felültem az ágyon. Oda ült mellém, átöleltem. Úgy éreztem most nagy szüksége, van rám. Mintha én jelenteném számára a nyugalmat. Meg akartam kérdezni, hogy mi a baj, de meggondoltam magam. Majd elmondja, ha akarja. Ha nem, akkor nem. Addig is én itt vagyok neki. Rám mindig számíthat. Remélem, tudja. Talán fél órája ültünk egymás mellett, amikor elkezdett beszélni.

-          Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni. Nem akartam, hogy aggódj értem. – itt elakadt, majd nagylevegőt vett és folytatta- Ma kaptam a hírt, hogy a szüleimet, akarom mondani nevelő szüleimet, megölték a vadászok. Most már értem, hogy miért küldtek ide. Rájöttem, hogy tényleg ez a legbiztonságosabb, hely. Ugyan is megtudtam, hogy a várost, egy olyan láthatatlan burok védi, ami elrejti a vadászok elől - mondta. Szemében ott bujkáltak a könnyek, de nem tudtak kitörni. Ezzel még nagyobb fájdalmat okozva neki.

 Teljesen ledöbbentett az, amit Trace mondott, hogy védőburok alatt vagyunk. De örültem neki. Legalább biztonságban vagyunk.

 Próbáltam vigasztalni Tracet, több-kevesebb sikerrel. Végül valamennyire megnyugodott. Én viszont olyan álmos voltam, hogy ülve elaludtam mellette. Amikor észrevette, hogy elaludtam, lefektetett az ágyba, és egy puszit nyomott a homlokomra.

 Másnap, amikor felébredtem szerelmem „újra a régi” volt. Sikerült túltennie magát nevelőszülei halálán.

 Lementem, a reggelim már ott volt az asztalon, és az illata nagyon finom volt. Leültem és elkezdtem enni. Nem igazán ízlett, de megettem.

Miután befejeztem a reggelit eszembe jutott, hogy ma van a születésnapom. A 16. Teljesen izgalomba hozott ez a felismerés. Mivel nem bírtam egyhelyben megülni, így felmentem a szobánkba zenét hallgatni, vagy olvasni. De ez a két tevékenység csupán 15 percre kötött le. Úgy döntöttem lemegyek tévézni. Az csak 5 percre kötött le. Ekkor úgy döntöttünk Trace- szel, hogy elmegyünk sétálni.

 Legalább addig a friss levegőn voltam, és nem a házban, jöttem- mentem, mint egy hiperaktív pók a falon.

 Trace elvitt a kedvenc helyére. A közelben lévő tó partján volt egy szomorúfűzfa. Gyönyörű szép volt.

Leterítette a plédet, amit magával hozott, leült, és hívogatóan széttárta a kezeit. Nem sokáig haboztam. Odamentem hozzá leültem az ölébe és így ültünk és beszélgettünk egész nap